Legutóbb azt írtam, a lélek az elkülönülés maga. Mitől különült el? Istentől. A Szellemtől. A Fénytől. Mindegy, hogyan nevezed. Nem az a fontos, milyen nevet aggatunk az egységre, hanem, hogy feltegyük a kérdést: miért tett ilyet? Miért szakadt el és választotta a magány útját?

Ahogy az alapszó is jelzi, „maga”, mutatja, hogy a magány egyedüllétet, önmagammal való együttlétet jelöl. Ha szeretjük, elfogadjuk önmagunkat, akkor ezzel nincsen gond, létrejön a „szent magány”-nak nevezett állapot. Egyfajta egység. De amikor ezt a „magát” elutasítom, akkor a lélek egy sötét és mély állapotba zuhan. A Pokolba. A Pokol nem egy létező hely. A Pokol egy tudatállapot. Amikor a lélek beleragad a szenvedésbe, nem tud a fájdalmakon, a bűntudaton túllépni és ezt folyamatosan éli, újra és újra.

A spirituális hagyományok egyik alaptézise: ami fent van, ugyanaz, ami lent van. Ami kint van, ugyanaz, ami bent van. Azt akarja ezzel mondani, hogy valóságunkat saját magunk teremtjük meg. Ha mi belül a Pokolban élünk, de ennek vagy nem vagyunk tudatában, vagy elhatárolódunk tőle, akkor a külvilág fog Pokollá változni. Mert ami bent van, az mutatkozik meg kint is. És ha mi elutasítjuk magunkat, a külvilág is elfog.

De mit tehet egy fájdalomba beleragadt lélek, akinek szeretetre, feloldozásra lenne szüksége, mégsem kapja meg, mert azt tapasztalja, elutasítják? Nem elég, hogy ő magát, de mások is őt?

A tétel fordítva is igaz: ami kint van, az van bent. Ha a külvilágban béke és szeretet lenne, akkor ezek a zaklatott lelkek is nyugalmat lelnének. Nem azért nincs béke és szeretet, mert annyi ember él fájdalomban. Azért nincs, mert a „fényben” lévő lelkek elutasítanak. A fény, ha egyszer kigyúlt, mindent beborít. De mi önzőek vagyunk. Megtartjuk magunknak. Azt gondoljuk, ez nem a mi problémánk. Ha én fáradságos úton békét leltem, akkor dolgozzon meg érte a másik is.

A magány szavunkat, ha még jobban lebontjuk, megkapjuk azt, „mag”. Ez arra a fénymagra utal, ami mindenkiben benne van. Ami a Szellemtől kapott ajándékunk. Mindenkinek. Ugyanaz. És mivel egy Szellem van, mi mindannyian egyek vagyunk. Tat tvam asi. Az is te vagy. A másik is te vagy. Az ő szenvedése is te vagy. A te boldogságod a másiké is. Ehhez elég egy gyakorlati példán elgondolkodnod: ha valaki rád mosolyog, önkéntelenül te is így teszel. Ha szomorúak melletted, te is az leszel. Az elkülönülés egy illúzió. Mélyen, legbelül, mindannyian egyek vagyunk.

Egy keleti mondás szerint: egy ember szomorúsága az egész emberiség szomorúsága. Miért hagyjuk, hogy a szomorúság terjedjen?

Illúziókban élünk. Azt gondoljuk, vétkeztünk és Isten kiűzött bennünket a Édenkertből. Semmi ilyesmi nem történt. Még mindig ott vagyunk. Csak nem ismerjük fel. Nem látjuk.