Napok óta viaskodik bennem a kérdés, hogyan álljak neki ennek a történetnek? Hogyan lehet arról beszélni és mesélni, milyen az, amikor a létbiztonságot feladva belegyalogolsz a Semmibe, majd onnan tapasztalatokkal gazdagodva, spirituális élményekkel tarkítva térsz vissza? Lehet erről beszélni? Szabad erről beszélni? És ha igen, hogyan lesz érthető vagy átélhető?

Nem tudom a választ, csak azt, illő elkezdenem, ha már megígértem, hogy írok róla.

Élethelyzetemről tudni kell, hogy egyedülállóként nevelem a gyermekemet, édesapjával közös szülői felügyelettel és váltott elhelyezésben. Ez a gyakorlatban azt jelenti, két hetet velem él, két hetet vele. Az első kérdés ilyenkor az: jó ez így? Nem, senkinek sem az. De a lehetséges alternatívák közül ez a legjobb. Hiszünk benne, hogy ugyanannyit kapva apából és anyából talán kisebb traumát okozunk a gyermekünkben, ugyanakkor tudjuk, az elválás fájdalmát nem enyhíti. Az idő majd megmutatja, helyes volt-e a döntésünk.

Ez a kis bevezető csak azért kellett, hogy értsétek: mi sarkalhat egy egyedülálló anyát Kelet-Magyarországon, ahol a legnagyobb a munkanélküliség, ahol az irodai munkaidős (8-16) munkák száma majdnem zéróval egyenlő, hogy otthagyja  a jól fizető munkahelyét és válassza a bizonytalanságot? Rövid válasz: nárcisztikus munkatárs. Hosszú válasz: egy másik bejegyzésben talán kifejtem. :)

Testem, lelkem, szellemem és bármilyen furcsa: a gyermekem miatt hagytam ott a helyet. Egy hónapban két hetet látom. Egy viszonylag boldog, kiegyensúlyozott anyára van szüksége. És sok minden voltam, de sajnos ezek egyike sem.

Szembenézve az álláskereséssel és a munkanélküliséggel, izgalmas két hónap következett az életemben. Természetesen a családom és a környezetem meg volt győződve arról, hogy hülye vagyok és nem találok munkát, de nem lett igazuk. Ilyen hátszélben igen nehéz volt a hitembe kapaszkodni és nem kételkedni vagy meginogni. Azért sikerült. Voltak igazán mély pontjaim, amikor a kétségbeeséstől zokogtam, de valahogy lelkem legmélyén a hitem erős maradt. Tudtam, hogy Isten (vagy hívd, ahogy szeretnéd) és az angyalok segíteni fognak és nem hagynak el. És így is történt.

Ne haragudjatok, de nem tudok ennél többet írni. És úgy érzem, nem is szabad. Olyan csodákat és katarzisokat éltem át a lelkemben ebben a két hónapban, amit nehéz szavakba önteni. De a tanításról, a mondanivalóról, talán, be tudok számolni.

Jézus szavai jutnak eszembe: ”Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. (…) … tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát, s annak igazságát, s mindezt megkapjátok hozzá.” Máté evangéliuma, 6, 25-34 Érdemes elolvasni az egész verset. Gyönyörű. És végre a saját bőrömön is megéreztem, hogy igaz. Még akkor is, mikor zokogva könyörögtem, hogy segítsenek munkát találni, akkor is hittem, de nem mély bizalommal. Segítettek. És én balga, sokszor még mindig kételkedek. Ilyenkor visszatekintek erre a két hónapra és rájövök, hülye vagyok. Ugyanakkor a hit nem azt jelenti, hogy ölbe tett kézzel kell várni. Ahogy a mondás is tartja: tedd meg a magad részét és Isten hozzáteszi a másikat.

A nagy tanítás az volt, hogy sokkal jobban kell hinni magamban, az égi vezetésben, lelkem hangjában és a félelemmel szembe kell nézni. Az elme sokszor felnagyítja, ezért érdemes közelebb menni hozzá és megismerkedni vele. Nem hátat fordítani vagy rá sem nézni, esetleg úgy tenni, mintha ott sem lenne, hanem odamenni hozzá és azt mondani: „Rettenetesen félek tőled. Az izmaim görcsbe merevedtek és remegek. De itt vagyok. Látnak. Mit szeretnél mondani?” És a félelem beszélni kezd.

A félelem nem más, mint lelkünk elfelejtett, száműzött vagy nem szeretett része. Ahogy a szó is jelzi: fél-elem. Azaz nem teljes, egész. Nekünk kell azzá tenni.

Ennek az időszaknak a másik nagy tanítása azt volt, hogy lelkünk kevésbé szeretett részeit is meg kell ismerni és elfogadni. Az elfogadás a kulcs. Olyan, amilyen. Nem fog megváltozni. Olyan ez, mint a múlt történéseinek elfogadása. Ami volt, elmúlt. Megtörtént úgy, ahogy történt. Azon változtatni nem tudunk. De a hozzáállásunkon igen. S ez a kulcs.