Az elmúlt időszakban, újra és újra, olyan helyzetekbe kerültem, ahol arra vágytam, ismerjenek el. A munkám, a személyiségem… Ez nem történt meg. Felmerült bennem a kérdés, amit feltettem magamnak újra és újra: miért szeretném, hogy elismerjenek? Ahogy gondolkodni kezdtem a válaszon, felmerült bennem egy szentségtörő gondolat.

Isten megteremtette a világot. Majd megteremtette az embert saját hasonlatosságára. Miért? Talán azért, és itt jön a szentségtörő gondolat, hogy az ember azt mondja: Isten, amit teremtettél az szép és jó. Mi van akkor – és ez egy nagy ha! -, ha Isten is vágyott arra, hogy valakiben tükröződjék és azt mondja neki: igen, ügyes vagy. Jó vagy. VAGY. LÉTEZEL!

Amikor vágyunk az elismerés után, akkor tulajdonképpen azt szeretnénk, hogy ismerjék el a létünket. A lelkünket. És azt mondják: létezhetsz! És itt merült fel bennem egy másik gondolat.

Tegyük fel, be vagyok zárva egy ketrecbe, körülöttem emberek jönnek-mennek, de senki sem figyel rám. Igaz, kapok enni-inni, de figyelmet nem. Én akkor létezem vagy sem? Ha létezem, meddig? Ha pedig nem, akkor az azt jelenti, csak abban az esetben létezek, ha valaki meglát engem? Mitől függ a létünk? Mások tükröződésétől vagy csak önmagam önmagamban tükröződésétől? Ha igaz, hogy Egy Minden és Minden Egy, akkor csak az Egy tükröződik, vagy mellette én is létezek?

Nem hiába használtam a ketrec hasonlatot. A test a ketrec, ha ez a hasonlat nem tetszik, akkor a határ, amibe a lélek be van zárva. Ha a határok összeomlanak vagy a test összeomlik (értsd: a működése leáll), akkor a lélek kiszabadul. Kiszabadulhat-e úgy a lélek, hogy a test is ép marad?

Kérdések, amikre nem tudom a választ. Amiben biztos vagyok, a kulcs a tartalmazásban és a tükröződésben van. A kérdés csak az, a külvilágiban, a belsőben vagy mindkettőben?