Mi az ősbizalom? Ha röviden szeretném elmondani: az életbe vetett hit. A pszichológia szerint, ha az anya érzelmileg nem tud kapcsolódni gyermekéhez, nem a gyermek egyéni igényeihez igazodva válaszol annak jelzéseire, akkor a gyermekben bizalmatlanság alakul ki nem csak az anyával való kapcsolatban, hanem az élettel szemben is.

Az anya (a nő) az életet befogadó, kihordó és megtartó energia. Van egy negyedik aspektusa is, bár erről nem szeretnek beszélni: ez a pusztító. Ahogyan a Holdnak is négy arca van, úgy a női energiának (minőségnek) is. És most a pusztítóról szeretnék beszélni. A mellőzött, letagadott, nem szeretem minőségről. A fájdalmasról és félelmetesről. Arról, amelynek olyan hatalma van, hogy képes a férfi (Nap) energiát is bekebelezni és felemészteni. A sötét, démoni oldalról. Az anyagról. Az árnyékról. Ezer neve és formája van, de végső soron ugyanazt okozza: pusztít. Ez a sötét oldal csak pusztítani tud. A Hold arcai közül ő az Újhold. A nehezen felfedezhető, rejtett, amiből végül az új élet serken ki. Mert a pusztítás célja nem a totális megsemmisítés, hanem a régi lebontása és valami minőségben más új felépítése. A hangsúly az új minőségen van.

Félünk az újtól. Az ismeretlentől. Különösen, ha sérült az ősbizalmunk. Ha nem szerettek minket. Ha nem önmagunkért szerettek minket. Ha sérült az ősbizalom, akkor sérül az önbizalom is. Ha nem hiszek a világban, az életben, ha nem hiszek magamban, akkor kiben vagy miben hiszek? Kivetítem valamire vagy valakire (legyen az vallás, rendszer vagy ember) vagy megkeresem önmagamban? Ha kivetítem (és a legtöbbször ezt az utat választjuk), akkor nem leszünk urai az életünknek. Mindig valamitől vagy valakitől függni fogunk. Ha pedig az a valaki vagy valami eltűnik az életünkből, akkor a rá épített személyiségünk összeomlik.

A másik út, hogy megkeressük magunkban a szilárd magot. Ami kint van, az van bent is… Ha a föld közepén egy tömör, vasból álló, szilárd mag van, akkor kell, hogy bennünk is legyen egy ilyen erős, sűrű és ellenálló lényeg. Jung úgy hívja ezt: Selbst. Önvaló.

Az út az önvaló felé nehéz. Veszélyes. Akadályokkal teli. Kritikus. Lehetetlennek tűnő. Ahhoz, hogy hozzáférjünk, a gyökeréig le kell csiszolnunk személyiségünket. El kell menni, szinte az önmegsemmisítés (nem öngyilkosság!) határáig. Fel kell oldani, le kell csupaszítani önmagunkat. A régi „én”-nek meg kell halnia. Csak ezután születhetünk újjá. Ahogyan a születés, ez is fájdalmas. Testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt. De vagy ez az út, vagy a tudatlanság és függés. A döntés egyéni. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Lehetőség.

Akit mélyebben érdekel a téma, annak szeretettel ajánlom olvasásra Inanna istennő alvilágba történő alászállásának történetét. :)

Uriel:

Az ősbizalom elvesztése maga a Bukás. De enélkül nincsen dinamika, nincsen forgás. Nincsen fejlődés és újjászületés. Ti azt gondoljátok, ez negatív vagy rossz. Pedig ez nem rossz. A probléma forrása a hozzáállásotok. Felejtsétek el az ítélkezést. Nincsen jó és rossz. Csak létezés VAN.