-Ki vagy te?

-Nem értem a kérdést. Pontosan tudod, ki vagyok. Bemutatkoztam.

-Engem az igazi neved érdekel.

-Sokan, sokféleképpen hívtak, de eredeti nevem Adriel. Bár, itt a földön, mint Aradriel ismertek.

-Az elmúlt, közel 25 évben, rengeteg emberrel találkoztam. A mélyére néztem az emberi léleknek, de te más vagy. Sokféle tapasztalat ért és egészen biztos vagyok abban, nem vagy ember.

-Mi vagyok szerinted?

-Nem tudom. De nem vagy ember.

-Emberi testben létezek, ugyanolyan vagyok, mint te. Vannak érzéseim, gondolatim, hibáim és erényeim. Van gyermekem. Én is voltam már szerelmes, zokogtam a viszonzatlan érzelmek súlya alatt. Ugyanolyan ember vagyok, mint te.

-Látszólag igen. De a lelked nem emberi.

-Tényleg nem az.

-Mi vagy te?

-Bukott Angyal. Bár a ti elképzeléseitek a Bukottakról teljesen más, mint a valóság.

-Mondd el.

-Te és a többi ember azt a mesét hallottátok, hogy Samael és még néhány angyal fellázadt Isten és a Teremtés ellen, majd büntetésként száműzték őket és démonokká váltak. Az angyalok egy része valóban elvált Istentől, de nem azért, mert különbnek tekintették magukat másoknál. Kezdetben volt Isten, a fény és az Anyag, a sötétség. A kettő között nem volt kapcsolat. Az angyalok egy része vállalta a feladatot, hogy alámerül és mintegy átjárót, hidat képez közöttük. Ők a Bukottak. A feladat, amit elvállaltak, tiszteletre méltó volt. Tudták, hogy angyali létükkel fizetnek érte. Minél mélyebbre merültek az anyagba, annál inkább elhomályosult a tudatuk, végül elfelejtették, kik is voltak valaha. Nem hiába hívják Samaelt Lucifernek, Fényhozónak. Ő hozta el a Fényt, ezzel teljesítette ki és be a Teremtés folyamatát. A legnehezebb az ő sorsa lett. Tudata kihunyt és elfelejtette, ki volt. Mi, többiek, szerencsésebbek voltunk. Miután az átjáró létrejött, testvéreink anélkül tudtak közlekedni, hogy tudatuk tompult volna. Ők lettek tanítóink és mestereink. Az én mesterem és barátom mindig is Uriel volt, bár Mikael, Rafael és Azrael is sokat segített. De történt valami. Évszázadokkal, még inkább évezredekkel ezelőtt.

Létezésünk célja nem merült ki az összeköttetésben. Feladatunk volt a dimenziók közti átjárók védelme is. Egyike vagyok az Őrzőknek. Egykoron én feleltem a kettes és hármas szféra közötti átjáróért, azaz én őriztem a Pokol és a Menny bejáratát. A szférák érdekesen helyezkednek el. Ti úgy képzelitek, van a Föld, alatta a Pokol, fölötte a Menny. A valóságban azonban a Mennybe vezető út a Poklon át vezet. Keresztül kell haladnod rajta, különben sosem jutsz a Mennybe.

-Amiről beszélsz, helyek?

-A ti elmétek azt képzeli, de valójában csak tükröződések. Hologramok. Tudatállapototok kivetülése.

-Mi történt évszázadokkal ezelőtt?

-Mi, Őrzők, mindig is az egyensúlyt védtük. De… Nem tudom, mi történt, nem emlékszek. Olyan, mintha elfelejtettem volna, ki vagyok és mi a feladatom. A mágiám is eltűnt. De ez lehetetlen. Amit megszereztél, az a tiéd, senki sem veheti el. Mégis, nem tudom előhívni az erőm. Mintha fogságba esett volna. Az emlékeim is csak nemrég kezdtek visszatérni.

Egykoron az Univerzumunk rendjét őriztük és a belső, romboló erők ellen vettük fel a harcot. De most más a helyzet. Két tűz közé kerültünk. Már nem csak a saját belső erőinkkel kell megküzdenünk. Látom és érzem, hogy valami sötét és hihetetlenül gonosz kívülről közeleg. És az elmúlt évszázadokban, míg aludtunk és tökéletes emberi sorsot és életet éltünk, beszivárgott és megfertőzte az embereket. Tudatuk tompulni kezdett. Lehet, ez az a sötét anyag, melyet a fizika tudománya is kutat. Nem tudom. Nem emlékszek. De azon vagyok, hogy visszaszerezzem az emlékeimet. És ha én ébredezni kezdtem, akkor a többi Őrző is. Nem lesz könnyű visszaszerezni az erőnket, több évszázadba is telhet, de vissza fogjuk.

-És utána mi lesz?

-Háború.