A hangzatos cím ellenére nem lesz semmiféle ezoterikus értekezés arról, van-e sors vagy nincs. Ez ugyanis lényegtelen. Ami lényeges, az az ÉLET. Így, csupa nagybetűvel. A létezés. A mindennapok és az, hogy ezeken a napokon hogyan érezzük magunkat.

Azt, amin „Én”-nek hívunk, azt az emlékek, múltbeli érzések és tapasztalatok hozzák létre. Jó esetben nem statikus, hanem dinamikusan változó valamiről van szó. Valami, mert nem meghatározható, maximum körülírható. És jó esetben folyton változó, alakuló. Ezt hívjuk „személyiségnek” is. Amikor azt mondjuk, ilyen és ilyen vagyok, akkor nem teszünk mást, mint hogy rögzítjük önmagunkat egy múltbeli élményhez, tapasztaláshoz. Ahhoz mérten mondjuk, hogy „ilyen” vagy „olyan” vagyok, hogy így vagy úgy változtam. Lényünk a folyamatos változás állapotában vagy. Ez természetes, normális. Amivel gond van, az a „valamivé válás” folyamata.

Mindig szeretnénk valamit elérni, megváltoztatni. Ezzel az a gond, hogy két sík, a múlt és a jövő között lavírozunk, elsikkadva a jelen felett. Vagy azon vagyunk, hogy ami elmúlt, újra legyen, vagy szeretnénk valamit, ami még nincs, de vágyunk rá, hogy legyen. A jelen megélése azonban így nem lehetséges. Elménk rögzíteni szeretné magát, azért akar „valamivé válni”. De senkinek semmivé nem kell válnia. Már mindenki „van”. 

Most állj meg egy pillanatra és figyeld meg önmagad: milyen vagy most? Amint megfigyeld önmagad, máris a múlt síkjára tévedsz, mert a megfigyelés pillanata már múlt. Ha vágyakozol valami iránt, az jövő. Hol a jelen? Van egyáltalán jelen? Jelen lehet egyáltalán lenni?

Igen, és ezt szerintem már te is megtapasztaltad. Amikor olyan dolgot végzel, ami örömet okoz, akkor létrejön az az állapot, amit Csíkszentmihályi Mihály „flow”-nak nevezett el. Ilyenkor te és a tevékenység: egy. Lehet ez cselekvés vagy állapot. Ilyenkor nem gondolkozol, nem címkézel, nem figyelsz meg senkit és semmit, egyszerűen csak: vagy.

Ez a „vagy”: az Egy. Ez az Egy különböző módokon szemléli önmagát. Amikor kilép az Egy-ségből, akkor jön létre a hétköznapi értelemben vett tudat, ami szintén további megélési szintekre tagolódik, vagy másképp mondva: rétegződik. Minél több réteget ismersz és integrálsz önmagadba, annál inkább eltűnik a széttagolódás és jön létre az egység. Az Egy állapota az integráció állapota.

Önsorsrontás  akkor lép életbe, amikor nem vagy egy. Amikor „valamivé válni” szeretnél, ahelyett, hogy csak lennél, léteznél. Szeretünk címkézni,a szavaknak hatalmat tulajdonítani. De ezek csak szavak. Te nem vagy azonos velük. Akkor sem, hogy 100 másik ember mondja ugyanazt. Miért? Mert csak te tudod, ki vagy.

Tudod,ki vagy?

Könyvajánló:

Jiddu Krishnamurti: Végső szabadság. Krishnamurti sokkal jobban el tudja magyarázni azt, amit én itt próbáltam megfogalmazni. Számomra ez a könyv megerősítés volt abban, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal.

Régóta tervezem ennek a bejegyzésnek a megírását, de most érzem intuitíven elérkezettnek az időt arra, hogy megtegyem. A kérdéshez ezoterikus módon, a számmisztika, a tarot és az asztrológia felől fogok közelíteni. Azt csak a jövő fogja megmondani, hogy az itt leírtak helytállóak lesznek-e.

Ez az év csupa kettesekből áll, amiben a nulla az a bizonyos pont az "i" betűn.

A kettes az anyag száma. Az Egy önmaga tükröződéseként létrehozta a Kettőt, megteremtve ezzel a dualitás világát. Asztrológiailag a 2. jegy a Bika, mely szintén az anyaghoz kötődik. A Bika időszakában a földbe kerülnek a magok és ott fejlődésnek indulnak. Ez a fogantatással, a bőség ígéretével analóg. A termőföld, mely magában hordozza és „kihordja” a termést, analóg a női méhvel. A kettes a női erő száma. Szimbóluma a Hold, amely, mint a természet, változékony. Megtestesíti a női minőség négy természetét vagy arcát: ezek a Lány, az Anya, a Bölcs Asszony és a Sötét Istennő. Az első három érthető, nem igényel különösebb bemutatást, az utolsóról azonban nem szeretnek beszélni. A közbeszédben él az a kép, mely szerint minden anya szereti a gyermekét, nem tud neki ártani, ezért mindig nagy a megdöbbenés és felháborodás, ha arról adnak hírt, hogy egy anya pl.: megölte vagy kínozta a saját gyermekét. A nőiséget és a pusztítást nem szokták (vagy csak nagyon ritkán) összekapcsolni, pedig minden ősi hagyomány tud róla.

A Sötét vagy Pusztító Istennőket minden mitológia ismeri. Azokat az isteni energiákat jelképezik, amelyek totálisan eltörlik a régit, gyökerestől kitépik a megszokott, rögzült eszméket/érzéseket/gondolatokat és helyet készítenek az újnak. Úgy érzem (intuitíven és a saját bőrömön is), hogy ebben az évben a női minőség eme „sötét” oldala nyilvánul majd meg.

Korunk átmenet a Halak korszakból a Vízöntő felé. Erről korábban már írtam. És mint minden átmenet, ez is homályos, kaotikus és nehéz. A Vízöntő energiája azonnali, radikális és újszerű, az utóbbi 2-3 évben egyre jobban érezhető. Világunk változóban van, de amíg ragaszkodunk a régi, jól megszokott dolgokhoz, addig ez minden szinten fájdalommal és szenvedéssel teli folyamat lesz. Minél inkább ellenállunk, annál nehezebb és fájdalmasabb. Most nem arról van szó, hogy „panta rhei”, hanem arról, hogy ha nincsen bennünk kellő nyitottság és rugalmasság, akkor a változás elpusztít. Az Istennő sötét aspektusa nem ismer kegyelmet. Nincs benne empátia, könyörület vagy irgalmasság. Hideg, üres és kegyetlen. Csak az érdekli, hogy minden hátráltató dolgot megszüntessen. Ha hagyod neki, életben hagy. Ha nem, elpusztít és ez a pusztítás bármely szintet (fizikai, lelki, mentális) érintheti.

Ha ketté bontjuk az évszámot, 20 és 22, akkor a tarot Az utolsó ítélet (vagy Végítélet, XX.) és a Bolond (XXII.) kártyáit kapjuk. Ez is azt mutatja, hogy 2022 a számadás éve lesz. Amit eddig elvetettünk, azt aratjuk le. Tetszik, nem tetszik, meg fog történni. Mind fizikai, mind lelki, mind szellemi szinten.

Többször írtam már arról a hermetikus tételről, miszerint "ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van és ami kint van, ugyanaz,mint ami bent van". Most saját szavaimmal írtam le, nem pontos az idézet. Mindannyian teremtők vagyunk,ami bennünk van, az jelenik meg a fizikai világban is. Éppen ezért érdemes a következő kérdéseket feltennünk magunknak: Milyen az életem? Milyen a környezetem? Hogy vagyok a Lelkemben? Készen vagyok felvállalni önmagam? Kész vagyok elfogadnia sorsom és a nekem szánt életet élni? Kész vagyok használni a kapott talentumaimat?

Minden rólunk szól, életünk Lelkünk kivetülése. Ha elégedett vagy,önazonos, akkor jó úton jársz és a Sötét Istennő békén fog hagyni. Ha nem az életed éled, ha nem vagy a középpontodban, akkor kíméletlenül  adni fogja a tanításokat. Az, hogy ez életed mely területét fogja érinteni, meg fog-e jelenni a fizikai valóságodban, az csak attól függ, mekkora "pofonra" van szükséged.

Elgondolkodtál már azon, hol keletkeznek az érzések és a gondolatok? Az agyban? Tőlünk függnek vagy tőlünk függetlenek? Azonosak vagyunk velük, tehát mi hozzuk létre őket, vagy tőlünk független, önálló térből származnak? Függetlenek vagyunk-e egyáltalán, vagy össze vagyunk kötve egy, fizikai szemünk számára láthatatlan világgal? Van-e ilyen világ? Ha igen, mi tulajdonképpen? Meg lehet-e ismerni, nevezni? Ez lenne Isten? Vagy Allah? A Kozmikus Tudat? Asztrális tér?

Folytathatnám. Kérdések, amikre nem tudom a választ. De az írással kapcsolatos tapasztalataimat megosztanám veletek. Arról a folyamatról írok, amit a művészek ihletnek neveznek. Megpróbálom szavakkal leírni, mit élek át ilyenkor.

Egyszer csak jön egy érzés (mint most is), hogy írjak. Majd a szavak megjelennek elmémben. Úgy érzem, én csak egy eszköz vagyok, egy közvetítő, amik által ezek a szavak megteremtődnek, tehát fizikai formát öntenek. Tudom és érzem, nem az én szavaim vagy gondolataim ezek. Nem töprengek rajtuk, nem gondolkodok „megfelelő kifejezéseken” vagy stilisztikai alakzatokon. Sokszor azt sem tudom, a végére értelmes szöveg áll-e össze. Csak azt tudom, le kell írnom őket. Majd az érzés, ahogyan jött, el is múlik. Természetesen mindig átolvasom ilyenkor, ami papírra került. Néha egy-egy szót vagy vesszőt javítok: de a legtöbbször azt érzem, minden úgy egész, ahogyan van. Sokszor írok így verseket. De szerintem a festő is ugyanezt élheti át vagy a zenész, aki egy belső sugallatra alkot. Mostanában sokszor gondolkodok azon, ez a belső sugalmazás az énem része vagy tőle független? Nem tudom a választ, egy dolgot azonban érzek: ilyenkor tér keletkezik bennem. Nem tudom ezt máshogy megfogalmazni. És ebben a térben nyugalom van, egység és végtelen lehetőség.

Biztonságnak nevezzük azt a testi-lelki állapotot, amely otthonos, ismerős érzést ad, s a legtöbbször nyugodtnak, védettnek érezzük magunkat. Nem véletlenül írtam azt, hogy a legtöbbször… Sok esetben ugyanis valaki nagyon rossz testi-lelki körülmények között él, mégis ragaszkodik hozzá, mert számára az az ismert, megszokott. Két szót emelnék ki: ragaszkodás és megszokás.

A lélek csak úgy tud létezni ebben a világban, ha kapcsolódik más lélekhez vagy lelkekhez. Élettelen tárgyakhoz nem tud kapcsolódni, a kapcsolódás mindig lélek-lélek között jön létre. Ez nem biztos, hogy a családban történik meg, ami biztos, ha a kapcsolódás nem jön létre, akkor a lélek a mi valóság-dimenziónkban nem tud létezni. A kapcsolódás mindig érzelmi, hiszen a lélek ezt a nyelvet ismeri és beszéli, ezért előbb vagy utóbb létrejön a ragaszkodásnak nevezett állapot. Most bárki mondhatja, ragaszkodni tárgyakhoz is szoktunk. Igen, de ha mélyebben megvizsgáljuk a kérdést, rájövünk, hogy sosem magához a tárgyhoz (vagy eszméhez, gondolathoz) ragaszkodunk, hanem ahhoz a másik lélekhez, akihez a dolog (tárgy, eszme, gondolat) szintén kapcsolódik. 

A kapcsolódás minőségének egyik megnyilvánulása a ragaszkodás. A ragaszkodásban mindig van valami merevség, görcsösség és félelem. Félelem attól, hogy a ragaszkodásunk tárgyát elveszíthetjük. A ragaszkodás mindig negatív, nincs pozitív kicsengése. Mögötte ott húzódik a veszteségtől való félelem. 

Fél-elem: nem teljes vagy egész. Aki fél, az nem tud egészségesen kapcsolódni: kapcsolatai mindig ragaszkodáson fognak alapulni. És még akkor is, ha a kapcsolat számára előnytelen vagy fájdalommal jár, maradni fog, s nem csak a veszteségtől való félelem miatt, hanem megszokásból.

A szokások nagyon fontos szerepet játszanak életünkben, hiszen ezek adják a keretét annak, amit úgy hívunk: valóság. Vagy élet. Mindennapok: ki hogyan nevezi. A szokás ismétlődő mintát, cselekedetet jelent. A rendszeres ismétlődés biztonságot alakít ki a lélekben. Az érzelmi biztonság és a szokások adják azt a tömör keretet, amire felépítjük azt, amit „életünknek” vagy „valóságnak” hívunk. A „valóság” pontosan ezek miatt változékony. Nézd meg a kapcsolódásaidat, szokásaidat, ha kell, változtass rajtuk és minden meg fog változni körülötted. Aki már tapasztalta ezt, tudja, érti és érzi, miről beszélek.

Kivetülés, kivetítés, tükrözés...

A pszichológia szerint azon dolgokat, melyeket képtelenek vagyunk önmagunkban elfogadni, azt mások által éljük meg. Például: képtelen vagyok szembenézni azzal, hogy van egy kegyetlen, sötét személyiségrészem, ezért az életben mindig kapcsolatba kerülök olyan emberekkel, akik ezeket a tulajdonságokat megjelenítik, így szembesítenek vele. Ezzel máris eljutottunk a korábban is említett jungi terminológiához, az Árnyékhoz.

Az Árnyék és a „nem szeretem” tulajdonságok nem összekeverendők. Nem ugyanaz. Az Árnyék mindig mélyről jövő, nehezen felismerő, rejtett. Ő az asztrológia Plútója. Plútó vagy görög nevén Hádész, az alvilág istene volt. Az alvilág mindig a tudatalattit jelképezi. Ugyanakkor, mivel Plútó a gazdagság istene is, mutatja, hogyha lemerészkedünk a birodalmába gazdagon is visszatérhetünk, de csak akkor, ha hajlandóak vagyunk áldozatot hozni érte. Erről számtalan mítosz szól, talán a  legismertebb Orpheusz és Eurüdiké története. A tudatalattiban eltemetett dolgok szép lassan tudatba való emelése, a személyiséget erősíti, gazdagítja. Ugyanakkor pusztítani is képes. Erre bizonyíték a pszichózis léte.

Fontos elmondani, hogy nem csak „rossz”, „negatív” tulajdonságok kerülhetnek Árnyékba. Bármilyen furcsa, „pozitívak” is. Azért tettem a jelzőket idézőjelbe, mert bár világunk a dualizmusra épül és mindent így szemlélünk (másképp nem tudunk), olyan, hogy „jó” vagy „rossz” nemlétezik. Csak energia van, ezeknek különböző megjelenési formája és ezen megjelenésekre adott reakciók. Viszonyulásunk a dolgokhoz mutatja az irányt, mely felé életünkben fordulunk.

De nem csak pszichés dolgaink vetülnek ki. Minden érzésünk, gondolatunk megjelenik a minket körülvevő világban. Minden energia, mi magunk is azok vagyunk. Amikor pedig két energiaminőség találkozik, ott a legtöbb esetben valamilyen hatás keletkezik. Ritka a "semleges" találkozás. Az energiák hatnak egymásra, ez a hatás pedig létrehozza azt, amit úgy hívunk: Valóság.

Az elmúlt időszakban, újra és újra, olyan helyzetekbe kerültem, ahol arra vágytam, ismerjenek el. A munkám, a személyiségem… Ez nem történt meg. Felmerült bennem a kérdés, amit feltettem magamnak újra és újra: miért szeretném, hogy elismerjenek? Ahogy gondolkodni kezdtem a válaszon, felmerült bennem egy szentségtörő gondolat.

Isten megteremtette a világot. Majd megteremtette az embert saját hasonlatosságára. Miért? Talán azért, és itt jön a szentségtörő gondolat, hogy az ember azt mondja: Isten, amit teremtettél az szép és jó. Mi van akkor – és ez egy nagy ha! -, ha Isten is vágyott arra, hogy valakiben tükröződjék és azt mondja neki: igen, ügyes vagy. Jó vagy. VAGY. LÉTEZEL!

Amikor vágyunk az elismerés után, akkor tulajdonképpen azt szeretnénk, hogy ismerjék el a létünket. A lelkünket. És azt mondják: létezhetsz! És itt merült fel bennem egy másik gondolat.

Tegyük fel, be vagyok zárva egy ketrecbe, körülöttem emberek jönnek-mennek, de senki sem figyel rám. Igaz, kapok enni-inni, de figyelmet nem. Én akkor létezem vagy sem? Ha létezem, meddig? Ha pedig nem, akkor az azt jelenti, csak abban az esetben létezek, ha valaki meglát engem? Mitől függ a létünk? Mások tükröződésétől vagy csak önmagam önmagamban tükröződésétől? Ha igaz, hogy Egy Minden és Minden Egy, akkor csak az Egy tükröződik, vagy mellette én is létezek?

Nem hiába használtam a ketrec hasonlatot. A test a ketrec, ha ez a hasonlat nem tetszik, akkor a határ, amibe a lélek be van zárva. Ha a határok összeomlanak vagy a test összeomlik (értsd: a működése leáll), akkor a lélek kiszabadul. Kiszabadulhat-e úgy a lélek, hogy a test is ép marad?

Kérdések, amikre nem tudom a választ. Amiben biztos vagyok, a kulcs a tartalmazásban és a tükröződésben van. A kérdés csak az, a külvilágiban, a belsőben vagy mindkettőben?

Az utóbbi évek legfelkapottabb, de most már legelcsépeltebb gondolatáról szeretnék írni röviden, ez pedig a karma.  A keleti kultúrából átvett kifejezés az ok-okozati rendszert jelöli, arra hívja fel a figyelmet, hogy minden elgondolt és kimondott szavunknak, cselekedetünknek hatása van és ez a hatás végül visszahat ránk. 

Nem kell ahhoz elmélyedni sem az ezotériában, sem a keleti tanokban, hogy meglássuk ezen tétel igazságát: elég csak végigpillantanunk saját életünkön. Egészen biztos vagyok abban, hogy legalább egyszer mindenki megtapasztalta ezt a jelenséget. Ahogy a mondás is tartja: "Ki mint vet, úgy arat" vagy, ahogy a mesékben is olvashatjuk: "Jótett helyében jót várj". Semmilyen különös vagy új dologról nincsen tehát szó, mégis rettenetes erővel ruházták fel ezt a kifejezést. Már minden "karma".  Ami a maga torz, furcsa és groteszk módján igaz. 

Minden egyes elgondolt, kimondott szavunkkal, gondolatunkkal és cselekedetünkkel karmát hozunk létre. Két módon teremtünk: gondolatok és szavak által. A tett már csak ezek következménye. Úgy is mondhatom: a gondolat és a szó az ok, a cselekedet az okozat. A gondolat önmagában kevés: ha nem nyilvánul meg a leírt vagy kimondott szavak által, akkor mint testetlen energia lebeg csak a térben, de megvalósulni nem tud. Azzal, hogy a szavak által formát kap, belép a fizikai dimenzióba (azaz a világunkba) és különböző módok által, de testet ölt.

Manapság mindent a kommunikáció ural, mégsem figyelünk eléggé kimondott szavainkra (ugyanez vonatkozik a leírtakra is). A szónak varázsereje van: teremteni és pusztítani egyaránt lehet vele. Ezért nagyon fontos, hogy lassan, alaposan átgondoljunk mindent, ami végül elhagyja a szánkat.

Ahogy a gondolat megnyilvánul a  szavak által, a fizikai létezők segítségével alakot ölt. Ennek következménye pedig a cselekvés. A cselekvés pedig mindig karmát szül: mind a jó, mind a rossz. Sokan nem beszélnek róla, de a jó karma is karma. A karma pedig a bilincs, ami a fizikai világhoz és a folyamatos újjászületésekhez köt. Mi a megoldás? A "nem cselekvés". Csak létezni, nem gondolni, cselekedni. Egyszerűen lenni. Lenni, bármiféle ítélkezés, magyarázat vagy rendszerbe foglalás nélkül. De ezt megvalósítani nagyon nehéz. Nem írom azt, lehetetlen, mert nem az: vannak, akik képesek rá. Törekedni kell efelé a "nem cselekvés" felé, néha meg lehet élni egy-egy lopott, áldott pillanatban, amikor érezzük: most minden egész, kerek és úgy jó, ahogy van. :)

Vászoncipőbe bújva

bukkant fel az Élet,

sötét szín váltotta

rajta a tengerészkéket.

Orra már megkopott,

talpa is lassan elvált,

mégis az Élet lankadatlan

menetelt tovább.

Idővel szétszakadt,

zafatokban lógott

rajta az egykor volt

anyag, mégis összevarrta,

újra meg újra felhúzta,

foltozta és kötötte,

s csak menetelt tovább,

de a Halál ott kullogott mögötte.

Tudta, ha cipőjét elveszti,

széthullik minden,

majd a nagy Semmiben

újra egyesül Isten.

Az „élet” szó etimológiájával kezdenék.  Alapja az „él” ige. Amennyiben emlékeim nem csalnak, a héber nyelvben az „Él” Isten egyik neve. A legtöbb angyal neve is -el végződésű, ez azt szimbolizálja, hogy ők Isten részei, Istenhez tartoznak. Élet annyi, mint létezés.

Többször írtam már, hogy „Egy Minden és Minden Egy”. Minden az Egyből ered és az Egyhez tart vissza. Azaz: minden Isten.

Az Isten szót használom, hiszen a mi társadalmi és kulturális rendszerünkben így nevezzük a Megnevezhetetlent, de akár az Élim, Jehova, Mohamed, Brahma, Zeusz, stb. neveket is írhatnám. Ugyanaz. Mindegyik vallás (igen, a politeista is) ugyanarról az egyről beszél, akitől az élet származik. Az, hogy milyen nevet (vagy neveket) aggatunk rá, lényegtelen, hiszen ő mindezek felett áll. Ha létezik… Mert elképzeléseink, sejtelmeink vannak, bizonyosságunk nincs. De azt gondolom, ez nem is fontos. Racionális, emberi elménkkel ő felfoghatatlan. A mi tudatunk bezárt, szűk, keretei és korlátai vannak, ezért keretei és korlátai vannak nem csak az Isten, de minden más megismerésének is. Lehet arról elmélkedni, hogy ez „jó” vagy „rossz”, lehet-e ezeken a korlátokat tágítani, szerintem ez mind lényegtelen. Miért? Mert „Él” van benned.

Élsz, létezel és ezzel kell foglalkozni. A lélek eszköze a megismerésre a test. Szeretni és használni kell, megélni mindazt, amit lelked szeretne. Ki irányít? Senki. A létezés nem irányít. „Él” csak van. Egységben, teljességben. Igen, mégha millió (milliárd!) darabra is hasadt szét, ő így is egységes és teljes. Ahogy te is az vagy: az már más kérdés, hogy ezt elfogadod-e, belátod-e. Ha nem, lázadozni fogsz és nemlétező „hiányosságokra” rámutatni, kívánt „tulajdonságokra” vágyni. Ki akarja mindezt? Te? A társadalom? Hiszel abban, hogy amit a többség mondd, az igaz, megfellebbezhetetlen és tényleg úgy van?

Zárásként Jiddu Krishnamurtitól idéznék:

„-Azt szeretnék, ha valóban a probléma mélyére hatolnánk, vagy csupán azt akarják, hogy egy kicsit megbolygassuk a felszínt, és azzal el van intézve? Ha komolyan akarunk beszélgetni róla, el kell felejtenünk, mit mondanak erről a vallások, a filozófusok és mások – mert ennek nem lehet hitelt adni. Nem közönyösségből vagy pökhendiségből kell az embernek bizalmatlannak lennie, hanem mert tudja, ha valaminek a végére akar járni, minden tekintélyt félre kell tolnia.”

In: Jiddu Krishnamurti: Nincs más forradalom, 66. old.

Előbb a személyes. Tudom, eltűntem, de életemben alapvető változások zajlanak. Válás, munkaőrület, gyász... Röviden ezek kötik le minden energiámat. De azért sikerült 1-2 csodás könyvet elolvasnom, most az egyikből mutatok egy részletet: ha tetszett, olvassátok el, érdemes. Akkor is és még inkább, ha 1999-ben jelent meg. :)

"A spiritualitás az egyén és a világegyetem kapcsolatát tükröző személyes ügy.  A vallás ezzel szemben szervezett tevékenység, és mint ilyen, meghatározott helyet és hierarchiába szervezett, kijelölt közvetítőket kíván. Ideális esetben a vallásnak tudnia kell, milyen eszközöket és milyen segítséget adjon tagjainak a spirituális gyakorlatok végzéséhez. És hányszor látjuk, hogy mégsem így történik! Sőt, az egyéni spirituális gyakorlatok gyakran veszélyesnek tűnnek a szervezett vallás számára, mert általuk a vallás tagjai függetlenednek a szervezettől és a hitrendszertől. A misztikusoknak nincs szükségük közvetítőkre, egyenes kapcsolatban állnak az istenivel, hiszen a spiritualitás azon alapul, hogy az ember közvetlenül tapasztalhatja, mennyire másképp is értelmezhető a közmegegyezésen alapuló valóság, és hányféle olyan dimenziója is nyílhat a valóságnak, ami rendszerint rejtve marad előlünk." In: Stanislav Grof-László Ervin-Peter Russel: A tudat forradalma, Új Paradigma Kiadó 1999, 64-65. old.

Ennyire jól és pontosan én nem tudtam volna megfogalmazni. Aki teheti, olvassa el ezt a könyvet. Nem csak erről szól, sok minden másról is: három tudós, gondolkodó, beszélgetése önmagunkról, a világról, helyünkről a világban, helyünkről önmagunkban. Még aktuálisabb, mint 21 éve volt.