Egyre többet hallani az úgynevezett „Vízöntő-korszakról”. De mi ez és mit kell tudni róla?

Mielőtt ezt ismertetném, egy kis csillagászat. Elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, miről is beszélünk.

A tavaszpont a kulcs. Tavaszpontnak nevezzük az égi egyenlítő és az ekliptika egyik képzeletbeli metszéspontját, amikor a nap az északi féltekére lép. Azaz ez nálunk a tavaszi nap-éj egyenlőség napja, melynek egyezményesen március 21-e a dátuma. (De a nap látszólagos járásától függően ez eshet március 20-ára is, mint ahogy idén is történt.) Jele a kosszarv, mivel, amikor felfedezték, épp a Kos csillagképre mutatott. A következő fontos fogalom, amit ismernünk kell, a precesszió. A precesszió egy test forgástengelyének a forgatónyomaték hatására bekövetkező elmozdulása. Csillagászati szempontból ez a földtengely elmozdulását jelenti, mely a Nap és a Hold forgatónyomatékának hatására következik be. A földtengely változásának hatására az északi és a déli égi pólus helyzete is változik, ez pedig a tavaszpont elmozdulásával jár. Fontos: amiről most beszélünk nem valóságos, hanem elképzelt égi pont! Az elmozdulás nagyon lassú, 25920 év alatt tesz meg egy teljes fordulatot: ez az úgynevezett Platóni világév. Ha ezt a számot elosztjuk a 12 asztrológiai jeggyel, akkor 2160 évet kapunk. Egy asztrológiai korszak eddig tart. Hogy került a képbe az asztrológia? Hát úgy, hogy az asztronómia (azaz a csillagos égbolt tanulmányozásának a tudománya) és az asztrológia („csillagjóslás”) sokáig kéz a kézben együtt jártak.

Itt szeretnék egy hatalmas tévhitet eloszlatni: az asztrológia archetípusokról, energia minőségekről beszél, ehhez az analógiás gondolkodást hívja segítségül, és amikor pl.: a Szaturnuszt tárgyalja, akkor nem az égbolton megtalálható, Naprendszerünk Szaturnusz bolygójáról beszél. Az asztrológia nyelve szimbolikus, erről, ha van igény, szívesen írok majd. Az asztronómia tényleges bolygói és csillagképei tehát csak szimbolizálnak, egy energia minőséget jelenítenek meg, de nem azonosak azzal!

A 12 asztrológiai jegyet úgy határozták meg, hogy az égboltot 12 egyenlő részre osztották (a 12 is szimbolikus értelmű, a teljességet, tökéletességet jelenti), majd e cikkelyek mögött elhelyezkedő csillagképekről elnevezték őket. Amikor ez történt, akkor például a Kos csillagjegy mögött a valódi, égbolton is megfigyelhető Kos csillagkép állt. Ahogy írtam, ekkor a tavaszpont még valóban a Kos jegyére mutatott. De a precesszió hatására azóta ez elmozdult, jelenleg a Halak végén áll.

Csillagképi értelemben a Vízöntő ráterül a Bak csillagképre és a Halak csillagkép egy része alá folyik (ez a Déli Halak, ami már a déli féltekén látható). Ez a tényleges asztronómiai kép. Mit jelent ez szimbolikusan? Azt, hogy bár jelenleg a tavaszpont a Halak csillagkép felé mutat, de a már sokat emlegetett Vízöntő az „aláfolyás” miatt érezteti hatását. Technikailag nem beszélhetünk Vízöntő-korszakról. Spirituálisan azonban igen. De mit jelent ez? Miért tekint mindenki, mint valami pozitív és csodás dologra, ha a Vízöntőről beszél? Következő bejegyzésemben erről lesz szó.

Bontsuk ketté a szót és ízlelgessük: fél-elem. Csodás a magyar nyelv. A félelem nem más, mint annak érzékelése, hogy nem vagyunk egészek, teljesek. Ez a lehető legnagyobb illúzió, amelyet elhiszünk. És még akkor is, amikor tudatunk belátja, lehetetlen, hiszen Istenhez tartozunk, mindig hozzá tartoztunk, még akkor is félünk és azt hisszük: egyedül vagyunk. A félelem legmélyén az az ősi elszakadás áll, amikor Isten elválasztotta magától az Anyagot. Valóban ketté váltunk. Az illúzió nem ez, hanem az, hogy azt hisszük, mindez örökre így is marad. Elhisszük, hogy a Szellem és az Anyag nem ugyanaz. Különállóak. Pedig ugyanazok. Egyek. Ugyanazon energiának két szélsőséges megnyilvánulásai. Dualitásban élünk, emlékeztek?

Sok mindentől félünk, de mindegyik félelem legmélyén ugyanaz található: elkülönülés. Magány. Az „egyedül vagyok” érzése. Erről fontos beszélnünk, mert sokakat érint.

A legnagyobb és legigazabb közhely ez: mindenki szeretetre vágyik. Mindenki azt szeretné, ha szeretnék, úgy, ahogyan van, elfogadva gyengeségeivel és hibáival. Minden emberi vágy, zsarnokság és kegyetlenség mögött ez áll: szeressetek! Ez már segélykiáltás! Minél durvább, kegyetlenebb valaki, minél inkább elmerül az anyagban és a materialista világ által kínált gyönyörökben és illúziókban, lelke annál inkább zuhan a magány és fájdalom állapotába, abba a Pokolba, ahol kínzó egyedüllét és magára hagyottság van. Nem, ez senki számára nem tudatos folyamat. Az ilyen emberek azt hiszik, boldogok, mígnem eljön haláluk órája. Eljön a szembenézés ideje, mely rettenettel tölti el őket. Egyedül maradtak. Ennél nagyobb fájdalom nem létezik. Ez a Pokol. Korábban írtam: a Pokol nem egy hely, hanem egy tudatállapot. A Szellem elhomályosulásának és a Lélek fájdalmának a helye. Ebbe az állapotba évszázadokig, évezredekig bele lehet ragadni. És a fájdalom soha nem lesz kevesebb.

Az elszakadás, elkülönülés egy illúzió. De az, aki elmerült benne, aki csak a magányt és fájdalmat látja, az nem veszi észre, mennyien vannak körülötte. Emberek, szellemtársak, szellemlények... Már nem látják meg a fényt, mert csak a sötétség létezik számukra. És létezni is fog mindaddig, amíg ki nem nyitják a szemüket. Ezek a lelkek becsukott szemmel, katatón állapotban élnek. Az egyetlen kiút, ha újra látnak és szembenéznek mindazzal a szenvedéssel és fájdalommal, ami körülveszi őket. Amit őt okoztak. Saját maguknak. A gyógyulás útja nehéz, szenvedésekkel teli, de nem lehetetlen. „Csupán” annyit kell tenniük, hogy el kell fogadniuk és meg kell szeretniük önmagukat. Jézus azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Véleményem szerint ez a Biblia egyik legfontosabb mondata. Talán a legfontosabb is. Ha nem tudod szeretni igazán, őszintén magadat, másokat sem fogsz tudni. De ha elindulsz ezen az úton, akkor rátérsz arra az ösvényre, amelyet úgy neveznek: önzetlen szeretet. Ez Isten útja. Isten úgy szeret minket, ahogyan vagyunk. Önzetlenül, tisztán, elvárások nélkül. Felejtsd el az ember alkotta haragos és bosszúálló Isten képeket. Isten a szeretet maga.

Ha megtanulod magadat szeretni és lemondasz arról a vágyról, hogy téged szeressenek, akkor elindulsz egy olyan úton, melyen béke, derű és boldogság fog kísérni. Nincs más dolgod, csak szeretni. Őszintén, ítélkezés és elvárások nélkül. Szeress úgy, hogy nem vársz viszonzást. Sok esetben nem is kapsz majd. De lesz, amikor igen. Bármi is legyen a reakció, fogadd el. Ez nem valami bárgyú vagy illuzórikus út. Az egyetlen, ami visszavezet Istenhez és önmagadhoz. Nehéz szeretni, amikor fájdalmat okoznak. Nehéz, amikor nem csak látod, de tapasztalod is a kegyetlenséget. De vagy ezt az utat választod, vagy tovább élsz a fájdalomban. A döntés és tiéd.

Ha Isten teremtette a világot és Ő öröktől fogva létezik, azaz mindig volt, van és lesz, akkor úgy te is mindig voltál, vagy és leszel, hiszen Isten része vagy. A létezésnek nevezett állapotnak világunkban, a dualitásban, két megnyilvánulási formája van: élet és halál. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csupán más. A legjobban a DNS spirálja szemlélteti az ő kapcsolatukat. Szorosan összefonódnak, de vannak pontok, ahol eltávolodnak egymástól, ahol pedig összeérnek és találkoznak, ott található meg az egyensúly és az átjáró. Az élet és a halál tehát a létezésnek nevezett dolog két végpontja, azaz pólusa. És a kettő között helyezkedsz el valahol te.

Ha az élet oldalon létezel, akkor, a legjobb esetben, nem látsz rá a halál oldalra. Mindez fordítva is igaz. Minél inkább közelítesz a középpont felé, annál inkább érzékeled a másik oldalt.  Belehelyezkedni a középpontba nagyon veszélyes, mert ott már elmosódik a határ és bármikor az ellenkező oldalon találhatod magad.

A látás nem egy különleges dolog, adottság, vagy kiváltság. Tudatállapot csupán. Elérni ezt az állapotot könnyű. Hosszabb ideig benne maradni a testnek fárasztó és stresszes, a léleknek félelmetes. Két világ közt lebegni hosszabb ideig nem lehet.

Léteznek-e angyalok vagy démonok?

Korábban írtam az ősi tételről: ami bent van, az van kint. Mindannyiunkban van fény és sötétség. És ezt öntudatlanul, de kivetítjük a világba. Mindannyian. Ezért a válaszom igen: léteznek. De mivel többféle tudatállapotú ember létezik, ők is többfélék. Vannak közöttük alacsonyabb és magasabb rendűek. Ne a földi hierarchiára gondolj, ez nem alá-fölé rendeltség. Még mindig tudati állapotokról beszélünk.

Éppen ezért én, az angyalok és démonok helyett, jobban szeretek fénylényekről és árnylényekről beszélni. Ugyanolyan változatosak, mint mi vagyunk, emberek. Ők a mi kivetüléseink. Akkor hozzánk tartoznak vagy különálló entitások?

Bármilyen furcsa a válasz: igen és nem. Mivel a mi kivetítéseink, ezért hozzánk tartoznak, ugyanakkor mi, emberek, nem csak egyénileg, de kollektívan is kivetítünk dolgokat, ezért vannak köztük tőlünk különállóak is. Olyanok, akik az emberiséghez, mint kollektívához tartoznak. Róluk beszél a Biblia.

Bevallom, sosem értettem, miért szeretne valaki látni. Vagy az előző életeire emlékezni. Szerintem semmi értelme. Annyi történik csupán, hogy korábban, ami hit volt, immáron tudás lesz. Semmi több. Az életen semmit sem változtat ez a tudás, pusztán neked, mint egyénnek nem lesz már a túloldal félelmetes.

Az életet élni kell és ha már itt vagyunk, éljük. Az élettel kellene foglalkoznunk, mi azonban a halállal szoktunk, amiről semmiféle tapasztalásunk nincs, vagy nem emlékszünk rá. És mint valami rossz ómen, mint valami szörnyű és rettenetes dolog, beivódik és félelemmel, stresszel tölt el bennünket. Túlságosan a köz-tudatban van a halál. Egy olyan téma, ami valójában nincs. Mert csak létezés van.

Előző bejegyzéseimben írtam a lélek és szellem általam elgondolt fogalmairól és szerepeiről, most a testről és hármuk egymáshoz való kapcsolatáról szeretnék. Ez a bejegyzésem, az eddigiektől eltérően, személyes lesz. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről. Hiszem, nem kell mindenkinek megjárnia a Poklot, elég, ha a megfelelő információk birtokában van. Így ugyanis képes lesz döntést hozni, máskülönben csak vakon ugrana bele az ismeretlenbe.

A test nem más, mint az a látható, érzékelhető sűrű anyag, amibe a szellem a lélek burkába zárva elmerül. A test a lélek és a szellem nélkül élettelen. A szellem azonban a test nélkül tehetetlen. A test nem más, mint a szellem próbálkozása a kifejeződésre. Az újraegyesülésre. Kettőjük között a lélek közvetít. Nagyon finom egyensúly van hármuk között és ahhoz, hogy tudatunk magasabb szinten rezegjen (tehát a szellem önmagára ébredjen), elengedhetetlen mind a három rész erősítése.

A test méltánytalanul el van hanyagolva, le van degradálva pusztán hordozó, edény szerepre. El is hanyagoljuk a legtöbbször rendesen. Sajnos az elmúlt évezredek negatív hozzáállása a testhez és a mai kor elképzeld ideái egyaránt elégedetlenség tárgyává teszik. Van egy elképzelésünk, milyennek kellene lennie. De ez az elképzelés nem a belsőnk képe, hanem a külvilág ítélete.

A test tisztelete, edzése, megfelelő minőségű és mennyiségű táplálékkal való fenntartása elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Ahogy a mondás is tartja: ép testben ép lélek. Aki gondot fordít teste jóllétére és foglalkozik lelkével is, annak tudata magasabb rezgéseken fog mozogni, végeredményben kiegyensúlyozottabb lesz.

Isten, a tudat, energia. Mint minden energiának különböző rezgéstartományai vannak. Ezen tartományok valamelyikén helyezkedünk jelenleg el. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen más. Ez a más, másfajta minőséget és megjelenési formát jelent. A cél az, hogy minél magasabb szintre kerüljünk, hiszen akkor jutunk Istenhez a legközelebb.

Nem szeretnék életmód tanácsokat adni, saját, személyes tapasztalatomat azonban szeretném megosztani veletek. Leírom, mi történik, ha csak a Szellem művelésére fordítasz figyelmet, a lelked, és főleg a tested, elhanyagolod.

2005 júliusában meghalt édesapám. Hirtelen, nagyon fiatalon. Csupán 44 éves volt. Én ekkor 18 voltam, egyetemi éveim előtt álltam. Egy szerettünk elvesztése mindig fáj, de az ő hiánya nagyon súlyos csapás volt nekem. Úgy éreztem, egy fekete lyuk keletkezett bennem és néhány hónappal a halála után szembetaláltam magam azzal a kínzó, önző kérdéssel: ki vagyok én? Ekkor fordult érdeklődésem aköré a témakör köré, amelyet úgy neveznek, ezotéria. Mindennel foglalkoztam: tarot, asztrológia, teozófia, antropozófia, mágia, asztrozófia, számmisztika stb… Tényleg mindennel. Egy őrület volt. Nem csak arra a kérdésre kerestem a választ, hogy ki vagyok én, hanem arra is, miért halt meg apukám. Miért kellett ennyire fiatalon meghalnia?

Teltek az évek, látszólag jól éreztem magam. Nagyon elkezdtem a Szellemmel foglalkozni, kerestem a bennem élő Istent, de közben elhanyagoltam a testem és a lelkem. Gyorsan haladtam, az eredményt azonnal akartam. Apukám halála nem volt feldolgozva, én pedig nem kértem segítséget, hiszen beleringattam magam az „én egyedül ezt úgyis megoldom” illúziójába. Mindennek az lett a következménye, hogy négy évvel apu halála után egy mély depresszióban találtam magam és megismerkedtem a halálvággyal is… Nagyon, nagyon mélyre zuhantam.

Minden energia. Test, lélek és szellem is. Alapesetben a test alacsony szinten rezgő, a lélek középtartományi, a szellem magas. Ha csak a szellemmel foglalkozol, azt próbálod meg magasabb szintre emelni, miközben az alsóbb szintek működését elhanyagolod, akkor az energia működésének törvénye értelmében az visszahull és mélybe ránt. Szó szerint kiéget. Kiégeti belőled az életet. Csak és kizárólag stabil alapokra lehet építkezni, úgyhogy ha úgy döntöttél, hogy szeretnél szellemileg emelkedettebben élni, ajánlom, kezd el erősíteni a fizikai tested, foglalkozz a lelkeddel és közben lassan mélyíts tudásod és emeld szellemed. Igaz, így lassan, de egészen biztosan célba fogsz érni.

Hogyan erősítheted meg a tested? Mozgás, megfelelő minőségű és mennyiségű étkezés. Aki szellemi (spirituális) úton akar járni, annak előbb-utóbb növényi étrendre kell rátérnie (igazából ezt egy idő után kívánni is fogod), ki kell iktatnia életéből a bódító szereket (alkohol, drog, cukor – igen, cukor!) és meg kell tanulnia a mértékletességet. Nekem ez utóbbiban a jóga segített. Általa került be a spiritualitás ismét az életembe. Az őrület és a depresszió után hátat fordítottam az ezotériának nevezett katyvasznak, de egy ága visszahívott. Újra és újra. Ez volt az asztrológia. Jelenleg ezt tanulom (tanár segítségével) és a jóga útján járok (szintén segítséggel). Az elmúlt 3-4 évben kezdtem rendberakni önmagam és arra a kérdésre: ki vagyok én?, még mindig nem tudok bizonyossággal válaszolni, de tudom, jó úton járok és már sejtem a választ. :)

Azzal, hogy tisztítod és erősíted a tested, magasabb rezgésűvé változtatod. Azzal, hogy foglalkozol a lelked vágyaival és fájdalmaival, szintén emeled azt. A spiritualitásnak többféle útja van, meg kell találnod azt, ami számodra örömet okoz. Én meglehetősen holisztikus módon gondolkodok :), ezért sem meglepő, hogy egy tradícionálisan keleti (jóga) és nyugati (asztrológia) irányzat mellett döntöttem. Minden Egy. És akkor, amikor látszólag két különböző útban megtalálod az azonosságokat, rájössz, ez nem csak egy elcsépelt mondat, hanem a valóság.

Az utóbbi időben sokszor került szóba az Anyag, Szellem, Lélek, ezért úgy gondoltam, megosztom veletek saját teremtés mítoszomat. Nagyon szeretném hangsúlyozni: ez az én elmém szüleménye, nem vagyok semmiféle „tudás” vagy „kinyilatkoztatás”, „beavatás” és hasonlók birtokában. Egy egyszerű ember vagyok, akit érdekel a létezés csodája és akinek erről – jelenleg – van egy kialakult elképzelése, álláspontja. Az életben egy biztos: a változás. Most így gondolom. Egy félév múlva lehet, másképp fogom. A mostani elképzelésem már kb. néhány éve megvan, de eddig nem tudtam formába önteni. Csak éreztem. Sejtettem.

Nem hiszek semmilyen „egy és igaz vallásban”. Minden vallás egy és igaz, amennyiben célja az emberi lélek felemelése és az irgalom, a szeretet gyakorlása. Számomra a szeretet útja az egyetlen járható és követhető igaz vallás, minden más ennek kiegészítője.

Mi a Szellem és mi az Anyag?

Szellem, Tudat vagy Isten (Jahve, Allah, Brahma, mindegy, hogyan nevezed) egy számunkra, emberi értelmünk tudata számára, felfoghatatlanul határtalan, ragyogó, intelligens szeretet energia. Mi a szeretet? Elfogadás. Béke. Boldogság. Nyugalom. Egyensúly. Csak néhány érzés, állapot, ami ebben az egy szóban benne van. Kezdetben Isten minden volt. Hangsúlyozom: MINDEN! Nem csak szeretet energia. De hogy miért, úgy döntött, hogy elválasztja magától mindazt a nehézkeset, lehúzót, amiről azt képzelte, fogságban tartja. Ez volt a Nagy Bumm pillanata. Mert ez a nehézkes és lehúzó az Anyag volt.

Most joggal kérdezheted: Isten nem tökéletes? Isten poláris? Igen. Én úgy hiszem, az. Hiszen ami fent van, az van lent is…

Tehát kivetette magából az Anyagot, de mivel az a része volt, tehát hozzá tartozott, ezért vonzás alakult ki közöttük az újraegyesülés miatt. Emlékszel, korábban megkérdeztem, van-e a tudatnak bűne? Bűne nincs. Fájdalma van. Magánya. Vágyakozása azután, amit kilökött magából. Amit eltaszított. Isten kettészakította önmagát.

A Szellem és az Anyag között két erő munkál: a teremtés és a pusztítás. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, mindkettő fontos és hasznos. Ne ijedjetek meg a pusztítás szótól. Erőt sugall, valóban, számunkra félelmeteset, mert tudjuk: semmi sem lesz már ugyanolyan.

Miről szól a Létezés? Isten vágyáról, hogy újra egy legyen az Anyaggal. De mivel az egy-az-egyben, tehát direkt, azonnali egyesülés teljes és totális megsemmisüléssel járna (kialszik a tudat), ezért Isten apró részekre szabdalta önmagát. Ezek a kis fénymagok a teremtés spirálján „leutaznak”, „alászállnak” és egyesülnek az Anyaggal. Az Anyag sűrű, nehézkes és bódító érzetek alkotta massza. Isten elfelejti, ki ő valójában, ezért alkot magának egy világot, egy mikro univerzumot, és ennek segítségével megpróbál visszatérni önmagába. Valójában ez a Bukás: alászállás az Anyagba. Amikor ráébred újra saját isteni természetére (megvilágosodás), akkor a pusztítás spirálján keresztül leveti azt, ami nehéz vagy visszahúzó, azaz megsemmisíti a mikro univerzumot, egyúttal megtisztítja az Anyagot. De azt is mondhatnám, megsemmisíti az Anyagot. Isten, a fény, immár valóban Egy, növekedni kezd, s a cél az, hogy az Anyag teljesen átalakuljon. Ha ez bekövetkezik, akkor lesz Isten újra teljes, egységes és önmaga. Tehát valóban Egy.

Isten nem azért vetette ki magából az anyagot, mert utálta, nem fogadta el, hanem mert nem látott rá. Nem értette meg önmagát, nem tudta, hogy ő, Isten, kicsoda. 

Mi ugyanezt játsszuk itt a földön. Élünk a saját magunk alkotta kis világban, van egy elképzelésünk arról, kik vagyunk. Ha ez egybecseng mások véleményével, akkor elfogadjuk és elhisszük, ha nem, akkor elkezdjük keresni az okokat. Ez a keresés indít el minket azon a csodás úton, amit úgy nevezünk, önismeret. Amikor sikerül reálisan rálátnunk magunkra, megértjük, hogy „jók” és „rosszak” vagyunk egyszerre, akkor nem az a helyes, hogy a „rosszat” kivetjük vagy elrejtjük, hanem ha átnemesítjük. Ha „jót” varázsolunk belőle. Polaritás van, emlékszel? Mindennek van egy párja. A fény mögött mindig árnyék, az árnyék mögött mindig fény van.

Az élet célja, hogy visszataláljunk önmagunkba, abba a fénymagba, aki egykor elindult és egyesült az anyaggal. Ez az út hosszú. De bármeddig tartson, a végeredmény felől ne legyenek kétségeitek: mivel Minden Egy, az Egyből ered és oda tart vissza, előbb vagy utóbb, de visszajutsz. Fény leszel, hiszen mindig is az voltál és az is maradsz. Egyedül tőled függ, meddig maradsz.

Uriel: Istenről nem lehetnek fogalmaitok (valós ismeret), csak képzeteitek (sejtések), mert igazán csak akkor ismeritek meg, ha megismeritek önmagatokat. Végső soron egyek vagytok. Igen, Isten vagy. Ugyanúgy teremted és pusztítod a világot. A különbség csak annyi, Ő ennek tudatában van, te nem. Légy tudatos!

Legutóbb azt írtam, a lélek az elkülönülés maga. Mitől különült el? Istentől. A Szellemtől. A Fénytől. Mindegy, hogyan nevezed. Nem az a fontos, milyen nevet aggatunk az egységre, hanem, hogy feltegyük a kérdést: miért tett ilyet? Miért szakadt el és választotta a magány útját?

Ahogy az alapszó is jelzi, „maga”, mutatja, hogy a magány egyedüllétet, önmagammal való együttlétet jelöl. Ha szeretjük, elfogadjuk önmagunkat, akkor ezzel nincsen gond, létrejön a „szent magány”-nak nevezett állapot. Egyfajta egység. De amikor ezt a „magát” elutasítom, akkor a lélek egy sötét és mély állapotba zuhan. A Pokolba. A Pokol nem egy létező hely. A Pokol egy tudatállapot. Amikor a lélek beleragad a szenvedésbe, nem tud a fájdalmakon, a bűntudaton túllépni és ezt folyamatosan éli, újra és újra.

A spirituális hagyományok egyik alaptézise: ami fent van, ugyanaz, ami lent van. Ami kint van, ugyanaz, ami bent van. Azt akarja ezzel mondani, hogy valóságunkat saját magunk teremtjük meg. Ha mi belül a Pokolban élünk, de ennek vagy nem vagyunk tudatában, vagy elhatárolódunk tőle, akkor a külvilág fog Pokollá változni. Mert ami bent van, az mutatkozik meg kint is. És ha mi elutasítjuk magunkat, a külvilág is elfog.

De mit tehet egy fájdalomba beleragadt lélek, akinek szeretetre, feloldozásra lenne szüksége, mégsem kapja meg, mert azt tapasztalja, elutasítják? Nem elég, hogy ő magát, de mások is őt?

A tétel fordítva is igaz: ami kint van, az van bent. Ha a külvilágban béke és szeretet lenne, akkor ezek a zaklatott lelkek is nyugalmat lelnének. Nem azért nincs béke és szeretet, mert annyi ember él fájdalomban. Azért nincs, mert a „fényben” lévő lelkek elutasítanak. A fény, ha egyszer kigyúlt, mindent beborít. De mi önzőek vagyunk. Megtartjuk magunknak. Azt gondoljuk, ez nem a mi problémánk. Ha én fáradságos úton békét leltem, akkor dolgozzon meg érte a másik is.

A magány szavunkat, ha még jobban lebontjuk, megkapjuk azt, „mag”. Ez arra a fénymagra utal, ami mindenkiben benne van. Ami a Szellemtől kapott ajándékunk. Mindenkinek. Ugyanaz. És mivel egy Szellem van, mi mindannyian egyek vagyunk. Tat tvam asi. Az is te vagy. A másik is te vagy. Az ő szenvedése is te vagy. A te boldogságod a másiké is. Ehhez elég egy gyakorlati példán elgondolkodnod: ha valaki rád mosolyog, önkéntelenül te is így teszel. Ha szomorúak melletted, te is az leszel. Az elkülönülés egy illúzió. Mélyen, legbelül, mindannyian egyek vagyunk.

Egy keleti mondás szerint: egy ember szomorúsága az egész emberiség szomorúsága. Miért hagyjuk, hogy a szomorúság terjedjen?

Illúziókban élünk. Azt gondoljuk, vétkeztünk és Isten kiűzött bennünket a Édenkertből. Semmi ilyesmi nem történt. Még mindig ott vagyunk. Csak nem ismerjük fel. Nem látjuk.

A hétköznapi szóhasználatban valamilyen, általunk elképzelt, vélt vagy valós dolog iránt érzett lelkiismeret-furdalást értünk alatta. De a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat nem ugyanaz.

Összetett szó, válasszuk ketté. Bűn. Csak három betű, de mintha bélyeg lenne. Mi a bűn? Valamilyen előírt norma vagy erkölcsi alapelv megszegése. Külön kell választani, mit jelent vallási, és mit társadalmi értelemben bűnösnek lenni. Vallási értelemben a vallási előírások megszegése a bűn. Vallásonként változó, mi tekinthető annak. A buddhizmus például nem is ismeri ezt a fogalmat, ott ok-okozati viszonyról, karmáról beszélnek. Tehát ez mindig specifikus, az adott vallás sajátossága.

Társadalmi értelemben, az adott társadalom által elfogadott normák megszegése a bűn. Ezek a normák azonban koronként, társadalmanként változnak. Vannak-e mindig azonos, örök érvényű „bűn-típusok”?

Igen. A gyilkosságot például minden vallás, kultúra és társadalom elítéli. Ahogyan az öngyilkosságot is. És nagyjából ennyi. Szerintem ez az egy dolog, tehát ami életellenes, és az élet kioltására irányul, számít mindenhol bűnnek. Ha ti ismertek még ilyen „közös bűnöket”, írjátok meg, kérlek. De azt hiszem, a fentiekben megállapodhatunk.

Térjünk át a tudatra. Mi a tudat?

Biológiai értelemben az agy legmagasabb szintű funkciója. Spirituális megközelítésben ez a szellem, a bennünk élő isteni fény. Most kapcsoljuk össze a két szót.

Bűntudat. Ízlelgessük. Két lehetséges meghatározása van:

1. olyan normaszegés, aminek agyunk tudatában van
2. olyan normaszegés, aminek szellemünk tudatában van.

Az agy vajon tudja-e, mi a norma? Nem, mert ő csak funkciókat lát el. Ami képes érzékelni, az a lélek és a szellem. Szellemről már volt szó. Mi a lélek? Materiális értelemben a lélek a személyiségünk. A psziché. Gyakran használják a szellem szinonimájaként. De a spirituális hagyományok határozottan elkülönítik a kettőt. Ebben az értelemben összekötő a test és a szellem között. Halhatatlan, mint a szellem, de „alsóbbrendűbb” is tőle, hiszen a szellem tökéletes. Képes-e a szellem rosszat cselekedni? A fény, a jó, képes-e szándékosan rosszat tenni? Logikai értelemben nem. Akkor ki tesz rosszat? A lélek? De mi a lélek?

Ha igaz a tétel, miszerint egy minden és minden egy, minden az egyből ered és az egybe tart vissza, akkor a lélek nem más, mint egy letört, sérült szellem „darab”. A szellem azon része, amely elfelejtette, hogy ő szellem, illúziókat, vágyakat, álmokat lát, szerepekért él és hal. Azonos a szellemmel, de el is különül tőle. A lélek az elkülönülés maga. A lélek azt gondolja, ő valamilyen (személyiség). De valójában semmilyen. Nincsen minősége. Csak elhiszi, hogy van. Erről máskor még fogok írni, de térjünk vissza a bűntudatra.

Létezik-e olyan, hogy bűntudat? Nem, hiszen a bűnnek nincsen tudata. Megbeszéltük, a bűn igencsak változékony forma. A szót megfordítanám és azt kérdezném: van-e a tudatnak bűne? Van-e Istennek, a tökéletességnek bűne? Vallási és logikai értelemben nincsen, hiszen az, hogy bűn és tökéletesség, nem fér össze. Paradoxon. De mi van akkor, ha ez is csak ugyanolyan polaritás, mint minden más? Mi van akkor, ha Isten csak egy nyugvópont a bűn és a tökéletesség között?

Ne várjatok most választ. Nem tudom. Én is csak filozofálgatok. De érdemes a kérdésen elgondolkodni: van-e a tudatnak bűne?

Mit jelent: megbocsátani?

Ha megnézzük az alapszót, bocsát, akkor már sejthető: valamit elenged, útjára enged. Mit szoktunk megbocsátani? Valamilyen vélt haragot, sérelmet, negatív emóciót. Általában ezekkel azonosítjuk. De útjára lehet bocsátani a szeretetet, szerelmet is. Mindenképp elválást és leválást jelent. Lelki-tudati beállítódás kérdése, hogy képesek vagyunk-e erre vagy sem.

Képesnek kell lennünk? Szerintem igen. Mert addig, amíg valakit vagy valamit magunkhoz láncolva tartunk, sem ő, sem mi nem lehetünk szabadok.

Nem tudom, ti mit és hogyan tapasztaltatok, de másoknak megbocsátani könnyű. Magunknak nehéz. Talán a legnehezebb a világon. Mi kell ehhez? Szeretet. Önmagunk szeretete. Ne keverjétek az önimádattal. A kettő teljesen más. Míg az első fontos, hiszen, ahogy Jézus is mondta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”, addig a második egy súlyos pszichés torzulás, melynek nárcizmus a neve.

Érdemes a Jézusi tanításon elgondolkodni. Ha úgy szeretek másokat, mint magamat, akkor lehetséges, ha önmagam nem szeretem, másokat sem vagyok képes?

Mi szükséges ahhoz, hogy szeretni tudjuk magunkat? Önismeret. Elfogadás. Empátia. Belátás. Annak tudatosítása, hogy emberek vagyunk: jók és rosszak egyszerre. Ahol fény van, ott árnyék is, és ahol árnyék, ott fény. Dualitás. Polaritás. Egyik sem létezhet a másik nélkül. De mindenek fölött fény van. Hiszen fény vagy.

Uriel:

"Tudom, nehéz elhinni, különösen, amikor szenvedést és fájdalmat látsz, tapasztalsz, amibe a világotok beledermedt, de csak és kizárólag szeretet létezik. Minden a szeretet megnyilvánulása, igen, a kegyetlenség és brutalitás is, de ez nem a tiszta, hanem a torz formája. A szeretet célja a kiárasztás, ragyogás, birtokba vétel. Az árnyék ugyanezt csinálja. Csak míg a szeretet úgy akar birtokba venni, hogy tiszteletben tart és elfogad, addig az árnyék bekebelez és rabságban tart.  A szeretet és a gyűlölet ugyanaz."

A LÉTEZÉS-ben minden kettős természetűként nyilvánul meg. Kicsi-nagy, fent-lent, okos-buta, szép-csúnya, jó-rossz. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. A poláris szónak, témától és szövegkörnyezettől függően, többféle jelentése lehet: sarkokkal kapcsolatos, sarki, szöges, végletes ellentétek. Itt tehát különbözőségről van szó. De nem egymástól független különbözőségről, hanem ugyanazon dolog két szélsőséges megnyilvánulásáról.

Az élet nem fekete vagy fehér, hanem színes. Mi mégsem tudjuk meglátni a színeket. Valamiért elménk  végletekben gondolkodik. (Pedig mind a fehérnek, mind a feketének többféle árnyalata létezik.) Hogy miért van ez a végletesség, nem tudom. Azt azonban igen, hogy a két végpont között energiahíd feszül, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül. Mint egy spirál, úgy kapcsolódnak össze és folyton egymásba olvadnak. Vannak közös kapcsolódási pontjaik, de feszül köztük egy tér, egy végtelen, légüres tér, ahol csend és nyugalom van. A legalapvetőbb, legegyszerűbb példával szemléltetem ezt számotokra. Végy egy mély lélegzetet. :)

A légzés a polaritás legmegfoghatóbb és leggyakorlatiasabb megnyilvánulása. Ki-és belégzés követi egymást, egyik sem létezhet és TE sem létezhetsz egyik nélkül sem. Próbáld ki. Lélegezz be és tudatosan tartsd bent a levegőt. Meddig bírod? Vagy fordítva: kilégzés után próbálj meg ne belélegezni. Ez nehezebb, ugye? Ha sokáig figyelsz a légzésedre, akkor megérezheted, hogy a ki-és belégzés ritmusa között van egy kis szünet. Egy pillanat, amikor minden tökéletesen egyensúlyban van. Ha nem hiszel nekem, gyakorolj és meg fogod tapasztalni. Semmi hókuszpókusz vagy különleges képesség nem kell hozzá. Egyszerűen csak figyelj.

Többet kellene figyelnünk. Szemlélnünk a világot, magunkat és egymást. Kíváncsian. Semmit sem feltételezve vagy elvárva. Mert minden poláris végpont között ott rejtőzik a kiegyenlítő pont. Ahol béke és nyugalom van. Fentebb írtam, egyik pólus sem létezhet a másik nélkül. Gondolj bele: honnan tudnád, mi a szép, ha nem tapasztalod meg a csúnyát? És honnan tudod, mi a jó, ha nem tapasztalod meg a rosszat?

Mi, emberek, hajlamosak vagyunk csak a szépet, jót, kellemeset észrevenni. Letagadjuk, megtagadjuk az ellentétes oldal létét, még a fejünket is elfordítjuk, ne is lássuk. Pedig az ellenpólusnak is ugyanannyi joga van létezni. Ha nem így lenne, te sem léteznél. Miből gondolod, hogyha a polaritás a légzés esetében működik, akkor más esetben nem így van? Mindig, minden esetben így van. De azzal, hogy elvesszük tőle a jogot, azt, hogy megnyilvánuljon, elfojtásokat hozunk létre. Szenvedést hozunk létre. Mert bármilyen fájdalmas, az, amit valóságnak nevezünk, ellentétekből épül fel. Azzal pedig, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni a valóság egyik aspektusát, azzal nem változtatunk annak létezésén (mert akkor is létezni fog, ha nem vagyunk hajlandók róla tudomást venni), csupán mi érezzük rosszabbul magunkat.

Ne érts félre: nem legitimálni akarom a szenvedést, gonoszat vagy rosszat. Csupán arra hívom fel a figyelmed, hogy akár tetszik, akár nem, a létnek nevezett dolog részei. Mégpedig ugyanolyan súllyal bíró részei. Gondolkodj el ezen. És vedd észre: ha nem lenne szenvedés, nem lenne boldogság sem. Ha nem lenne gonosz, nem lenne jó sem. És menj tovább: ha nem lenne élet, halál sem lenne. És mindez fordítva is igaz. Ne harcolj vagy tagadj: egyszerűen létezz. Ítélkezés, minősítés nélkül. Csak figyelj és létezz. Nehéz, tudom, de próbáld ki: minél többször gyakorolsz, annál tovább maradsz a nyugalomban, amit Buddha úgy nevez: Nirvana.

Csodálatos a magyar nyelv. Hihetetlenül színes, bölcs és sokrétű. A mai bejegyzésben két, igazán félreérthető fogalmat szeretnék tisztázni. Semmi komoly etimológia vagy nyelvtan nem lesz, mert ezekhez nem értek. Előbb saját, majd Uriel gondolataim osztom meg.

Ahogyan előző bejegyzésemben @Meg nem értett-nek is válaszoltam, az alázatot sokszor összekeverik a negatív kicsengésű alázkodás vagy megalázkodás szavakkal. A szótő egy: „aláz”. De ahogy jobban megnéztem a szót, rájöttem, tévedtem. Nem az „aláz” a közös gyök, hanem az „alá”. Feltételeznünk kell valamiféle mélységet, fordulást, kerülést, bukást. Alámerül, alánéz, alákerül, alávaló, alázkodik… Azonos alap, de más jelentés.

Számomra az alázat pozitív kicsengésű szó Több más tartalmas, mély és igaz szó jelentése foglaltatik benne: tisztelet, becsület, igazságosság, elfogadás, empátia. Spirituális vagy vallási szempontból szemlélve a tisztelet dominál. Tisztelet Isten, a másik ember, a világ felé. Ez a lét tisztelete. Aki alázatos, az nem alávaló, meghunyászkodó vagy kenetteljes. Aki alázatos, az szerény, bölcs és erős. Ez az erő pedig egy egyenletesen áradó, belső, szeretet-hő.

Szolgálat. Az alap szó a „szolgál”. Ebből is több negatív értelmű szó keletkezet: szolga, szolgaság, szolgalelkű, rabszolgaság. Elsőként ezek jutottak az eszembe. De a szolgálathoz ezeknek semmi köze. Amiről én beszélek, az nem terhes feladat vagy kényszer. Aki szolgál, az önként, őszinte örömmel, a másik felé való tisztelettel és odaadással teszi. Boldog, hogy ezt teheti. Boldog, mert örömet okoz számára, míg a másik testét vagy lelkét felemelheti. Teszi mindezt úgy, hogy nem vár cserébe semmit. Aki szolgál, tudja: saját lelkének öröme a legnagyobb ajándék, amit kaphat. Mindez túl idealisztikus, túl nyálas? Ha ezt gondolod, az azért van, mert lelked tele van szenvedéssel és fájdalommal. Hamarosan erről is fogunk beszélni. Most pedig átadnám a szót Urielnek.

„Mi, angyalok, alázattal és végtelen odaadással szolgálunk titeket, embereket. Talán furcsállod, hogy mi, fénylények, akik tökéletesek vagyunk, miért teszünk ilyet. Miért foglalkozunk olyan gyarló és elveszett lelkekkel, mint amilyenek ti vagytok? Azért, mert tudjuk, milyen az anyagba süllyedni. Látjuk harcotokat, félelmeiteket, álmaitokat. Tudjuk, hogy békére és boldogságra vágytok, de nem tudjátok, hogyan érjétek el azokat. Mi sokkal jobban látjuk és értjük a miérteket, ezért szeretnénk segíteni nektek. Ez számunkra öröm, nem kényszer. Őszinteség vezérel bennünket. És tisztelet. Könnyű fénynek lenni. De a sötétségből fénnyé válni gyötrelmes és nehéz. Tisztelünk titeket ezért a küzdelemért. De segíteni csak akkor tudunk, ha kéritek. Nem avatkozhatunk be, ahogyan ti sem avatkozhattok be mások életébe. „Kérj és megadatik.” Ha segítséget kérnek tőled és módodban áll, segíts. Alázattal, örömmel, szolgálva a benned élő Istent. Ne várj viszonzásra, ne valamiféle elvárás vagy jutalom miatt tedd. Segíts, ha szíved és minden sejted azt kívánja. Ha nem, akkor engedd el. Ne próbálj más lenni, mint aki vagy. Egyetlen dolgod van: teljesen megélni és szeretni azt, aki vagy. Minden erényével, hibájával együtt. Mert valójában egyik sem vagy. Fény vagy. Mindig is az voltál és az is maradsz."